Jó olvasást az első fejezethez! Ha pedig véleményed is van, bátran írj! :)

                                                   A végzet csillagai

„Soha nem a csillagok járásában rejlik végzetünk.”

William Shakespeare

Prológus Föld, 2207

Az emberek világa, ahogyan 2017-ben létezett; a globális felmelegedés hatalmas méreteket öltött, a környezet szennyezés minden eddiginél jobban veszélyeztette a bolygót. Aztán mindez abbamaradt, s az ember végre rájött, hogy csak úgy lesz képes túléli, ha beszünteti a pusztítást. Harmóniában él környezetével és a bolygójával.

Ez a mostani világ, amelyben élnek; a múltbeli találmányok immáron valósággá váltak. Ők csak ezt ismerik. a mostani világot, amely teljesen különbözik attól, amilyen azelőtt volt…

No meg az új jövevények, az az mi. bár az már egy másik történet...

1.

  A csillagok olyanok, akár a szentjánosbogarak; kicsik, de ha sokan vannak, akkor ámulatba ejtik az embert. A csillagos végtelen jelez valami teljesen megnyugtatót, amit nem ért az ember, de tudja, hogy jól van így. Így, ahogy van, rosszul is. Nagyon jól. Olyan nyugalom árad szét bennem, amit már régóta nem éreztem. Csak én és a végtelennek tűnő égbolt, egy pokrócon fekszem, és úgy érzem, hogy megigéz amit fent látok, nem tudom róla levenni a szememet. A természet szíve kitárul éjszakánként és amikor hallhatóvá válik az első tücsökciripelés vagy mikor az első hullócsillag felkarcolja az eget, otthon érzed magad. A természet lágy ölén. Ilyen itt egy átlagos este.

A nyári hőmérséklet miatt a levegő csak úgy izzik körülöttem, itt Utah állam közepén. Lehet érezni, ahogy a nyári fuvallat hőhullámokat hoz magával a kopár vidéken és végig söpör. Ami porszemcséket kap fel, mely kifejezetten nem jó, ha belekerül az ember szemébe. De a látványért megéri itt kinn éjszakázni, mikor a Nap alákúszik a szikláknak. A vöröses sziklaormok tekintélyesen magasodnak a kietlen látóhatár fölé. Ilyenkor mintha nem lenne más, csak te és a fejed felett lévő végtelenség. Végtelen. Micsoda tág fogalmom... 
Errefelé nincs olyan érzésem, mint ha be lennék zárva, a házunkban elviselhetetlen érzés fog el. Akárhányszor apám, a veszekedéseink után úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, mindig mehetnékem van, bárhova, csak minél messzebb onnan. Anyámra gondolok, ahogy most az eget kémlelem. Szerette a csillagokat. Rejtélyesnek találta őket. Akárcsak a világunkat. Mikor kicsi voltam, kint ült velem a verandán egy régi fenyőből faragott hintaszékben, és álomba ringatott. Ilyenkor belecsimpaszkodtam, hosszú barna hajába és az arcát figyeltem. Emlékszem, egyszer azt mondta, olyan fényesen ragyog a szemem, mint a legszebb csillag, majd puszit nyomott a homlokomra, és én boldogan mosolyogva aludtam el karjaiban. Esténként mindig mesélt, ha nem akartam aludni, még rémlik valamilyen altatódal is, miután betakargatott és befektette mellém Medve Urat, -igen akkoriban nélküle nem mentem sehova, hűséges társam volt jóban és rosszban- még hallottam mielőtt becsukta volna az ajtót, így suttogott:

- Jó éjt Aaron, én kicsi csillagászom - mostanra értettem meg miért hívott mindig így, olyan voltam akkor is, mint a csillagok. Távoli és magányos. Kisgyerekként voltak a legszebb álmaim. Azóta már megfakultak és nyomába se érhettek a hajdaniaknak.

Ha rágondolok, úgy érzem velem van és egy kicsit visszakapom. De ez csak képzelgés és az a bizonyos, mi lett volna ha... Hogy mi is? Már sosem fogom megtudni, mert jöttek Ők és mindent felforgattak. Az egész elkövetkezendő életünket...

Három éve történt, egy viharos estén. Pontosan emlékszem mi történt aznap. Bár visszaforgathatnám az időt, vagy bár tettem volna valamit. 
Anyám a konyhában a vacsorát készítette, a veteményesből szedett zöldségeket szelte fel, fokhagyma illatú kezét beletörölte kötényébe, majd belemerült a szakácskönyvébe, míg én a garázsban, mostani jó szokásomhoz híven, épp a régi motorokat bütyköltem. Ennek szenteltem a mindennapjaimat, persze csak akkor amikor nem tanultam az egyetemre. Otthon akartam maradni még, hogy segítsek a farmon, de a szüleim szerint az rengeteg idő lett volna, ez idő alatt tanulhattam is, és minden szülő szeretné, ha a gyereke egyetemre menne, sikeres karrierje lenne, megházasodna és gyerekei lennének, na persze a szép hosszú öreg kor sem maradhat ki. Mondj egy olyan szülőt aki ne ilyen jövőt álmodna a csemetéjének. Hát az volt a helyzet, hogy ők is pont ilyenek voltak. Pontosan ugyan ilyenek. Viszont egy dolognak nagyon örültem, méghozzá nem erőltettek rám semmilyen elképzelést, miszerint menjek a jogra vagy éppen tanuljak az orvosin, és ezt becsülöm bennük a mai napig. Azt akarták, hogy az legyek aki vagyok, és nem akartak megváltoztatni. Úgy tartották, hogy az álmodozás, a küzdés és a szabad akarat tesz minket emberré. Ami, ha belegondolok elég ésszerűen hangzik.

Így hát nem lettem sem ügyvéd, orvos meg pláne, merthogy még a vér látványa is letaglóz, szóval azzal foglalkoztam amit szerettem csinálni, és amiben örömömet leltem. Szüleim unszolására jelentkeztem az Oregon State University mezőgazdasági szakára. Illetve mégsem tettem meg, úgy éreztem nem helyes, apámat nem akartam egyedül hagyni a munkával , főleg, hogy rengeteg tennivaló volt a farmon.

Ahogy már említettem az a nap egy csomó dolgot megváltoztatott. Nem mentem Oregonba, apámmal megromlott a viszonyom és olyan volt, mintha az a nap indította volna be az eseményeket. Az előtte lévő nyugis életem mintha meg sem történt volna, és átkozom Azokat akik ezt tették velünk.

 Apám a lovakat vezette be az istállóba, féltette az állatokat a prérin, abban az időjárásban. Az eső kopogása az ablaküvegen, a kinti csend, és a lámpa zümmögése a garázsban. De volt valami hátborzongató a némaságban, készülődött valami megmagyarázhatatlan. Mint a vihar előtti csend, hogy aztán utána valami még rosszabb következzen be.

Olajtól csuszamlós kezemet végig futtattam még egyszer az első fék vezetékein, majd megtörölve a homlokomat, egy jóleső mosollyal nyugtáztam, hogy megérte az a négy óra meló vele. Furcsa hangokra lettem figyelmes, olyan zajok szűrődtek be, mint mikor valaki halkan, nesztelenül lépked, és halk ropogás is társult hozzá. Nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, hiszen csak a vihar hangjai voltak. Legalábbis így gondoltam. 
Még órákig el lettem volna ott, de nem akartam magamra haragítani apámat, ő szerinte túl sokat vagyok egyedül, ahogy mondani szokta, a "tragacsokkal", és nem segítek a házimunkában, a lovaknál és a ház körül. Tiszta agyrém az egész, hiszen segítek én. Szoktam... Legalábbis legtöbbször. Na mindegy. Így mikor a lámpa zümmögése elhalkult, utamat a ház felé vettem. A kis garázs, amit később berendeztem egy átalakító-és javító műhellyé a ház mögött feküdt. Az időm nagy részét ott töltöttem.

St. George egy kis eldugott területén van a farmunk, 120 mérföldre Las Vegastól ÉK-re, és a Virgin River folyótól É-ra.

Tökéletes sötétség ölelt át mindent, a csillagok is ontották magukból a fényt, hibátlan este volt. Legalábbis ebben a hitben ringattam magam. Ha már csillagok is előbukkantak nem lehet rossz a nap befejezése.

Amint megkerültem a házat, valami iszonyú szag mardosta az orrom, a szememet csípte a bűz, ingujjammal takartam el. A fülem nem érzékelte a hangokat, csak valami tompa összemosódott zajt, ami közvetlenül körülöttem történt. A szemem iszonyúan égett, és egyre több füst került a tüdőmbe. A látásom kezdett elhomályosulni. Hogy mi volt az az átkozott valami, ami ennyire füstölt, arra akkor kaptam választ, mikor a ház oldalához értem. Az egyik nagy szénakazal égett, mintha az ördögök meggyújtották volna a pokol tüzét a Földön.

Még mindig prüszköltem a füsttől, de az első gondolatom rögtön az volt, hogy az istállóból hozni kell vizet, vagy egy poroltót. Talán el tudtam volna oltani a tüzet, hogy a szárazságban ne terjedjen tovább. Az alapvető kérdésem az lett volna, hogy hogy a fenébe tud egy szalmaboglya meggyulladni az éjszaka kellős közepén? De még csak a nap sem sütött, hogy az perzselte volna meg. A légzésem egyre akadozóbb volt, a zsebemben lévő kendőt az orrom elé kötöztem, és egyenesen a káosz közepébe csöppentem, legalábbis én úgy éreztem abban a percben. A szalmabála amit a tűz emésztett fel, nem pusztán véletlen miatt lángolt, három alak képe rajzolódott ki mellette. De már onnan is jól láttam, hogy céljuk nem az volt, hogy beugorjanak és megkérdezzék: „Hé kaphatnék egy kávét? De két cukorral ám, és tejszínhabbal a tetején!”.

Kerestek valamit. Szétszéledtek és felégették a bálákat, majd úgy tűnt nem jártak sikerrel és mentek a következőhöz. Hullámokban tört rám a félelem...Vajon mit tennél ha pár elme roggyant alak fegyverrel a kezükben masírozna a farmotokon, miközben nem érted, hogy termettek ott ? Megsúgom nem az lenne a jó válasz, hogy udvariasan megkérdezed tőlük, hogy nem-e kell segíteni. Határozottan rossz válasz!

De mégis, mikor félünk valami megmagyarázhatatlan dologtól, egy adrenalin hullám söpör végig a testünkön és magabiztosabbnak érezzük magunkat. Megállíthatatlannak. Vagy a másik eshetőség, ha kereket oldunk.

 Átsuhant az agyamon, hogy az istállóban egy csapóajtó alatt tároljuk a CSAK vészhelyzetben alkalmazható pisztolyt. Futásnak eredtem, mielőtt túl késő lett volna. Az istálló tágas terét elhomályosította a füst, a karámokban a lovak felágaskodva várták, hogy alábbhagyjon a lárma és végre nyugalomban folytathassák a pihenést. Az jó jel volt, hogy idáig még nem ért el a tűz, talán nem azzal a céllal érkeztek Ők, hogy felégessék az egész birtokot. Legalábbis nagyon reménykedtem, hogy nem ez a szándékuk. De hát ez nevetséges. Mit művelnek?-egyre több kérdésem volt akkor. Mintha tűt kerestem volna egy szénakazalban, hogy én mennyire utálom az iróniát.

Próbáltam csitítani a patásokat, ami nem nagyon sikerült. A pisztoly egy régi hajóláda alatti csapóajtó alá volt elrejtve, a csapóajtó könnyen megadta magát így a rongyba csomagolt fegyver hamar előkerült. A súlyát fontolgatva forgattam az ujjaim között. Nem sűrűn tartottam fegyvert a kezemben, talán két alkalommal , egyszer mikor az udvaron szalmabálákba lövöldöztünk bele íjjal, meg miután apámat annyit nyaggattam, hogy a nappali falán, a kandalló fölött lógó puskát hadd próbáljam ki. Veszélyes, ha szem előtt volt egy vadászpuska, főleg ha egy öt éves kezébe kerül. Mindössze ennyi tapasztalatom volt a fegyver használat terén, de sose hibáztam, nem lövök mellé, akármilyen messze van a célpont...

Farzsebembe téve öles léptekkel robogtam kifelé, de valami megállított. Nem csak az ember érzi meg a veszélyt, hanem az állatok is, az ösztönük kifejlett és, ha fenyegetést éreznek bármire képesek csak, hogy megvédjék saját területüket. Villám a fekete csődör felágaskodott hátsó lábaira és nyerítéssel tudatta, hogy illetéktelen behatoló garázdálkodik a felségterületén. Árnyék suhant el a létra felett. Egészen felvezet a padlásig, itt tároltuk a lovaknak a takarmányt,közel is volt és elég nagy is.

- Hé van ott valaki?!- hangom reszelősen hatott a némaságban.

Villám nyerítéssel nyugtázta, hogy akármilyen csendes ott fent, nem voltunk egyedül.

 Kettesével szedve a létra fokait már fenn is voltam. A pisztolyt a nadrágszíjba csúsztattam, a pólóm alá. Felkaptam azt, ami legelőször a kezem ügyébe került. Egy háromágú vasvillát húztam ki a bálákból, ki nem állhattam az olyan embereket akik ijedősek, főleg ha nem csinált semmit akkor miért fut. Vagy csak nem fél egy magamfajta farmer sráctól egy pitiáner gyújtogató? A Gyújtogatónk előbukkant, de még épp időben kigáncsoltam, mivel a hátam mögül érkezett. Meg mertem volna rá esküdni bárkinek, nem ott volt két másodperccel ezelőtt. Meglepően gyorsan mozgott. De nem elég gyorsan.

Akkorát borult, hogy a lába beakadt két deszka közé és nem tudott menekülni. Satuként szorította, és szegezte a földhöz.

 Szürke csuklyája eltakarta az arcát, a teste nagy részét köpeny fedte . Termetéből ítélve férfi lehetett, a korát nehéz lett volna így megállapítani, különös torokhangot hallatott, mintha asztmás rohama lenne.

- Hova? Hova? Csak nem keresel valamit? -ha most hagytam volna lelépni sosem jövök rá, kik ezek és mit akarnak.- Kik vagytok és mit akartok?- szegeztem neki a kérdést. Nagyon frappáns tudtam lenni.

- Hmm , hmm... -miközben a deszkák feszegetésével töltött ideje után kihúzta a lábát, és ridegen megszólalt.- Érdekes micsoda okos az emberi faj. Nemde?-szarkasztikusan elnevette magát, majd válaszra sem várva folytatta. - Csak van egy apróság amiről megfeledkeztetek. Nem csak tiétek az Univerzum. Sőt a magadfajták vannak a lista alján.

Még midig nem láttam az arcát, de olyan lenézően beszélt, mintha ő magasabb rendű lenne. Kezét a szája elé emelve köhécselt és szaporán vette a levegőt.

- Na és te hol vagy? Had találjam ki. Csak nem a képzeletbeli listád tetején? -tettem fel neki a költői kérdést.

Lassan felém fordította fejét, a csuklya az arcába csúszott. Mindent eltakart belőle.

- Attól, hogy nem vagy okos, a humorod kiváló. Mellesleg köszönöm a bókot.

- Nem annak szántam - kezemet megfeszítve mutattam rá a vasvillával.- Elárulnád végre ki vagy és miért bujkálsz az istállóban?

- Nem akartam tapintatlan lenni, de sajnos rossz hírt kell közölnöm, nem árulom el neked. Túl sok a kérdésed. Később majd mindenre választ kapsz, de most már sajnos mennem kell.

Nagyon homályos volt, amit ez az ürge magyarázott ott. Túl sok a kérdésem? Már ne is haragudjon meg, de ne érezze otthon magát, mert kipenderítem és mehet amerre lát!

Egy perc alatt annyi minden történhet. Mondjuk, a pisztoly után kaptam, de döbbenetemre előtte feküdt, és a jobb lábával rálépett, hogy ne szegezhessem rá, ezek után belerúgott, a létra mellett lerepült a félhomályos világba. Ujjaimba belemélyedtek a vasvilla nyelének erezetei, de csak még jobban markoltam.

Egy lépés, majd még egy. Mielőtt megpróbált elszökni egy nagy dobással a kezét odaszegeztem az istálló egyik gerendájához. Szép volt Aaron- dicsértem meg magam.

- Nem mész te sehova -a pislákoló lámpások a falakon határozottabbá tették tettemet.

Háta megfeszült, ívbe hajlott a fájdalomtól, vagy a döbbenet okozta csodálattól.

Ahogy jobban szemügyre vettem, miközben háttal állt nekem, sokkal magasabbnak találtam. 
 Nem mutatta ki ugyan milyen fájdalmai vannak, de a villa belefúródhatott a karjába és az erőlködéstől nem sokat javult szabadulási vágya.

- Most már biztos vagyok benne, hogy te vagy Annabeth egyetlen fia -nem értettem a célzást. -Sokat hallottam rólad. Felénk a nevedet már amolyan legenda lengi be. Bár a te esetedben még nem egészen jöttem rá, hogy csak mázlid van, van csak spontán vonzod a szerencsétlenséget. De ezt sose felejtsd el, amit most mondok. Nincsenek véletlenek.

- Aaron, fiam! Merre vagy? - hangosan megreccsent az istálló ajtaja.

- Itt, fent - hangzott tőlem a válasz, csak még reflexszerűen hátrafordultam, ezek után arra emlékeztem, hogy két dolog történt. Figyelmetlenül szem elől tévesztettem a szökőművészt és egyben az új legjobb barátom. Mire visszafordultam, már nem sok minden tudta bizonyítani az ott létét. Közeledő léptek, recsegő padló, apám közeledtét jelezték. Nem értettem mi történhetett, viszont ahogy tettem pár bizonytalan lépést a még mindig gerendából kiálló vasvilla felé, mintha valami bolondos táncot járt volna. Előre-hátra, előre-hátra himbálódzott még mindig a fába szorulva. Rángattam, a lábammal megtámasztottam magam, hogy a lendülettől hátra ne vágódjak, hát nagy nehezen sikerült a mutatvány és közbe szidtam magam, amiért eltűnt, mint a kámfor.

Kiugrott volna azon az oldalt lévő ablakon? Vagy át tud menni a falon? Kizárt. Egyik lehetőség meredekebbnek tűnt, mint a másik.

 Hank már csak azt láthatta, ahogy a kezemben tartom a vasvillát és forgatom a jobb kezemben. Semmi szokatlan dolgot.

-Míg te itt fent játszadoztál és a falnak beszéltél, addig anyád és én próbáltunk kitalálni valami tervet arra, hogy ő zárkózzon be a házba amíg mi ott kint rendet teszünk és szétrúgjuk a koszos birtokháborító hátsójukat. De, ha annyira el vagy foglalva egyedül is menni fog.-még látta ahogy erre a szememet forgattam, ezzel egy fejcsóválás kíséretében eltűnt. Mintha azt üzente volna a jelenlétével, hogy esélytelen vagyok bármire is. Mindig felbosszantott, mert tudtam soha se leszek olyan fia, akire büszke lenne.

Eltűnt a létra fokai alatt, így már nem sejthette mit takargatok a hátam mögött. Előhúztam bal kezem és magam elé tartva jobban megszemléltem. A sötétségben még akkor is jól kivehető folt éktelenkedett a kézfejemen, bevonva ujjperceimet is.

 Vér volt, de nem az enyém. Pár csepp összegyűlt az ujjamon majd lassú tempóban zuhanni kezdett a föld felé, összemázolva a szalmaszálakat és vörössel pöttyözve meg.

***

 Izzadt tenyeremmel megmarkoltam a pisztolyt, magam elé tartva araszoltam a hátsó bejárat felé, miközben sejtésem sem volt, lesz-e olyan pillanat mikor nem kell félnem, ha valaki ólálkodik mögöttem a sötétségben. Úgy éreztem magam, mint egy betörő, csak éppen a saját házamba próbáltam bejutni.

Az ajtó zárva volt, hiába taszigáltam meg sem mozdult.

- Hé, valaki nyissa már ki! -egy hosszú, rövid, rövid kopogással igyekeztem nyomatékosítani a kétségbeesésemet mennyire nagy gáz volt ott kint körülöttem.

- Mond a jelszót- hangzott az ajtó túloldaláról a válasz.

- Sajnálom, nem vagyok ma vicces kedvemben, öregem.

Nyikorgás, két kéz behúzott, majd ajtózárás, retesz eltolása.

- Legközelebb emlékeztess rá, hogy találjunk ki valami kódot vészhelyzet esetére- faterom terepszínű cuccban és hozzá illő bakancsban álldogált előttem, fegyvert tisztított, de nem egyet.

 Két revolvert forgatott az ujjai között, majd gondosan belehelyezte a töltényt, és a zsebébe is csúsztatott pár darabot. Eddig nem is láttam nála ilyen fegyvert, csak a vadász puskáról volt tudomásom, kíváncsivá tett mi minden van még ott, ahonnan ezek jöttek.

 Apám mindig is a magabiztos emberek közé tartozott, nem félt kinyilvánítani másoknak a véleményét, még ha elég keményen is fogalmazott, ő ilyen volt, mindenkihez volt egy két szava. Hanyag, nemtörődömségével azonban nem mindig tudott átverni, volt benne jószívűség is, persze, ha hagyta, hogy felfedezzék benne. Talán anyám ezért szeretett bele. Valami olyat látott benne, ami megfogta. 

-Sose mennek el ezek az átkozottak – dünnyögte, miközben az elhúzott függöny mögül sandított ki a világra.

-Hát akkor tegyünk róla, hogy ne így legyen – fordultam a szüleim felé, de apám úgy bámult rám, mintha nőtt volna még két szem a homlokom közepén.

-Fiam, az mind szép és jó, hogy Batman-t akarsz játszani, de azok,- kimutatott az ablakon túlra, hogy így nyomatékosítsa szavait- ki tudja lehetnek bűnözők, vagy terroristák, talán az lenne a legjobb, ha itt bent maradnál anyáddal, amíg körbe fésülők mindent. Amikor tiszta minden, jelzek.

Nem volt értelme ellenkeznem vele, mindig övé volt az utolsó szó joga. Megadóan feltartottam a kezem.

-Oké, legyen.

-Helyes. A puskámra meg tessék vigyázni, fiatalember – azzal a lendülettel be is csukódott mögötte az ajtó.

- Aaron, tudod, hogy szeret, igaz?- fordult felém anyám, mellkasán összekulcsolt kézzel.

-Talán.-majd odamentem hozzá, és mellkasomra vontam, így öleltük egymás hosszú percekig. Ujjaimat végig simítottam barna haján, belélegzettem finom levendula illatát, és újra kisfiúnak éreztem magam, ahogy ölelt. De, mint minden hosszúnak tűnő perc, amit annak észlelünk, hamar eltelik, aztán már csak a valóság marad, akár egy szürke függöny.

Azt pedig nem lehet mindig széthúzva tartani, mivel az élet előbb összerántja a szemünk előtt, minthogy pislognánk.

***

 Lassan vánszorogva teltek a percek mialatt a nappalitól oda-és vissza járkáltam a konyháig. Semmi nem történt, se bent, kint meg főleg. A puska az ajtónak támasztva várta már mikor kell akcióba lendülnie. Szinte hallottam a fejemben szavait: „ Várj még, várj még! Mindjárt kezdődik a buli!”

Minden tiszta volt, legalábbis a házban, ha már a kinti eseményekről semmi hírt nem kaptunk jobban éreztem magam, hogy körbejártam mindent.

 Ide nem juthatnak be. Ablak, ajtó zárva.

 Lábam alatt, mintha remegett volna a padló, meg kellett kapaszkodnom az asztal sarkában, különben előrebuktam volna. A mozgás gyorsan abba maradt, épp ahogy elkezdődött.

Éles sikoly hasított keresztül a falakon. Majd még egyszer, teli torokból , véget nem érően hatott a csendben. Keresztül rohantam azon, ami éppen az utamba került, ám így is összetalálkozott a sípcsontom az ágy sarkával, keresztül estem a bútorokon, átugrottam a lépcsőfokok felett, és ma már másodjára nem tudtam eldönteni, mégis mi játszódik le körülöttem.

 A ház oldalába lyukakat szagattak, itt ott még le is volt dőlve a fal, törmelék hullott be a réseken, a parketta szilánkos fogként meredezett felém. Ekkor tudatosult bennem a némaság lebilincselő tudata. A sikoly már nem volt hallható.

Szaggatott nyögések hangjai tolakodtak be a tudatomba, alig álltam már a lábamon, ezért csak vonszoltam magam. Mindenem sajgott. Túl sok volt arra a napra a „jóból”.

- Aaron, itt vagyok. Aaron -a konyhapult mögött találtam rá, bal kezén feküdt összegömbölyödve, arca sápadtnak tűnt a por alatt, szemei már nem ragyogtak. Csak feküdt, tekintete kutatóan fürkészte az enyémet, ahogy a térde és a feje alá becsúsztattam kezem, felszisszent.

-Minden rendben lesz. Megígérem – néztem bele azokba a halvány barna szemekbe, valamiért ezt kellett mondanom. Megnyugtatni őt is, de magamat is. Mind a kettőnket. Minden a legnagyobb rendben lesz, ez biztos.

-Ki kell jutnunk innen, mielőtt az egész maga alá temetne minket. Megsérültél?Lábra tudsz állni?

-Megpróbálok. Nem, nem, azt hiszem.

Nyakam köré fonta a kezét, és egy lábon keresztül ugrált. Tuti egy gránát lehetett, ami ekkorát szólt, és nem vétették el a célt.

 Gyorsan kellett cselekednem, megvártam volna, míg apám visszatér, de addigra lehet, már csak a csontjainkat találná meg, vagy kisétálunk a nyílt terepre és ott szembenézünk velük. Egyik ötlet rémesebbnek tűnt a másiknál. A kettő között meg nincs út.

 Szóval a puskával a kezemben és anyámmal kibotorkáltunk a hátsó kijáraton.

Éreztem, hogy a fogása a nyakamon enyhül, kezdett lecsúszni, utána kaptam, felsegítettem, és olyan szavakat ejtett ki köhögés közben, amiket aznap fel sem tudtam fogni. Nem, hogy megérteni.

-Nem te kellesz nekik – majd oldalra bicsaklott a feje, keze ernyedten himbálódzott teste mellett.

-Ne tedd ezt velem kérlek, elviszlek a kórházba és ott meggyógyulsz! Csak, kérlek beszélj hozzám! Kérlek.-lábam megremegett a test felemelése alatt

Lőpor tömény szagát sodorta magával az éjszakai hűs szellő, pont felénk. Rossz jel. Nagyon rossz. Ő pedig elájult a karjaimban.

A ház hátsó udvara felé vettem utam, sietnem kellett. Ott parkolt a Jeep Grand Wagoneer terepjárónk, odáig kellett eljutnunk. Olyan messzinek tűnt a táv. Még pár lépés, biztattam magam, már csak három...

  Az emlékek homályosak, akkor olyannak tűnt, mintha egy mozivászon előtt ülnék és nézném végig a kisfilmet. Tehetetlenül. Mikor a srácot hátrarántják és meglökik, végig gurul a kiszáradt földön, és csak pár perc után tör rá a fájdalom. Sötét foltok táncolnak a szeme előtt, halántéka azzal riogatja, hogy szétreped. A nő pedig, még mindig tudatlanul,ám a lökés erejétől begurult a kocsi alá, és hason fekve mozdulatlanul hevert. A következő csapás nem hagyja lábra állni, a pisztoly, ami nála van, villámcsapásként rántja vissza a valóságba. A támadó irányába céloz, a sötétségbe, majd még kettőt leadva, a biztonság kedvéért. Felébredt benne a túlélési ösztön.

Ide-oda pillant az autó alá és a homályba. Kúszott. Tenyere ragacsos a rátapadt fövenytől és az izzadtságcseppektől. Anyja keze után próbált kapni. Már nem éri el.

Az oldalába két rúgás érkezik, bénító, lüktető fájdalom hatolt keresztül a tudatán.

A hangokat még fel tudja fogni, a szavak fojtogató súlyát, mely pont fölötte hangzik el.

-Mit csinálunk vele? A parancsban ez nem szerepelt. - mély brummogó hangú valaki folytatott eszmecserét egy másikkal, aki így szólt:

-Le ne lődd! Nem ő kell nekünk. Nincs még itt az ideje. Tedd ártalmatlanná egy kis csípéssel és úgy ki lesz ütve, mint egy kifilézett hal.-kontrázott rá egy dallamos nőhöz hasonlító hang

-Ne mozogj, nem fog fájni.-vihogott a férfi.

 A mozgás képtelenségnek tűnt, sajgó végtagokkal, de az, hogy a fájdalomról milyen fogalmuk van, nem tudtam elképzelni. Az biztos, hogy nem egy volt a fájdalomküszöbünk.

 Olyan bizsergető hullám áradt szét a testemben, ami minden levegőmet eltüntette, szétáradt minden porcikámban, lebénítva az agyamat, és felerősödve testem minden szegletébe továbbhaladt. Szemem könnyel telt meg, egyedül azt az érzékszervemet tudtam használni. Torkomból dühös ordítás akart felszakadni, gyomrom ki akarta adni tartalmát, szédültem, minden összefolyt. Akár egy bősz vízesés, ami a gondolatokat elsöpri maga elől és összekuszálja azokat. Így semminek nem találjuk értelmét. Örült táncot járt a világ. Lassítani pedig cseppet se akart, és én ott kapaszkodtam egy farönkbe a vízesés tetején.  Ám mielőtt alázuhantam volna, felrángatták azt a nőt, akit mindennél jobban akartam védelmezni, keze egyre távolodott az enyémtől, szemei élettelenül nyitva néztek a semmibe. Keresztül nézett rajtam, utána akartam kapni és felébreszteni. Éles ragyogások kergetőzése és fegyver dördülések mellett, a kocsinál már csak én feküdtem. Elvittek,elrángattak.

 Oly érthetetlen volt, ahogy a két szem egymásra nézett, és fel se tudták fogni mi kezdődött el. Egy őrült világban.

Helena R. és Emma W.