3.
- Fluff, légy szíves hozd vissza!- próbálom kidörgölni a
szememből az álmot és a csillagok fényét. Amíg legjobb cimborám
szájába kapja a pokrócot,
amin heteken át a lehető legjobbat alhattam. Nyílegyenesen a sátor
felé veszi az irányt.
- Ha
nem viselkedsz jól, kénytelen leszek itt hagyni téged.
A
megdorgálás köztudottan nem használ a huskyknál, túl makacs a
fajtájuk, így amint odaér a sátor bejáratához, hátracsapja
füleit, majd vakkantás kíséretében eltűnik a ponyva alatt.Így
jár az, aki jóra akar nevelni egy kutyát. És ez a hála, egy
önelégült vonyítás.Fáradtság
híján nem tudok visszaaludni, rettentő éber vagyok és még csak
hajnali három óra.
Oldalra pillantok, arra számítok, hogy biztosan már mélyen
hortyog, de ehelyett, orráig van húzva a pokróc, és a hátamat
bökdösi.
Végig
simítok rezes barna puha bundáján, faforgács és valami édeskés
illatot áraszt, közelebb csúszik, én pedig megfordulok. Kék
íriszébe barna pöttyök keverednek, ilyen a bal szeme, a jobb
pedig barnás árnyalatokban játszik. Zseblámpa fényénél
vállamra hajtja fejét, és úgy csinál, mint aki alszik. Ez
megtévesztés részéről, ilyenkor mindig leselkedik a szeme
sarkából. Micsoda sunyi.
Tényleg
hűségesek a kutyák, nem úgy mint a macskák, de ez még sok emberről sem mondható el. Mióta az eszemet tudom, mindig itt
van nekem. Elválaszthatatlanok vagyunk. Pontosan nem tudom, hogy
keveredtünk egymás mellé, ki talált meg kit, vagy melyikünk volt
éppen jó helyen.
Nem
is számított más, csak, hogy az enyém legyen, kölyökkorában
találtam egy elhagyatott kemping területén, szellem járta
lakókocsi városban. Hogy mit kerestem arra felé, érdekes kérdés,
szívesen csatangoltam a környéken már régebben is. Muszáj volt
hazavinnem, bebugyoláltam pulóverembe az új szőrgombócot és
haza indultam.
Megismerkedésünk
első pillanatában érdeklődve felnézett rám és oldalra
billentette a fejét. Ő is érezte, hogy elkezdődik valami nagy
dolog a pulóveres emberrel, aki a kezében viszi.
Akárki
akármit mondott, hajthatatlan voltam azzal kapcsolatban, hogy neki
nálunk a helye. Nem mintha nem lenne nagy udvarunk, nem hitték,
hogy ekkora felelősségtudatom lenne, amivel egy kutya tartása
járt. Jót mosolyogtam és csak eleresztettem a fülem mellett a
rosszindulatú megnyilvánulásokat.
A
sátorban egész kellemes feküdni. A hálózsákból és a takarók alól ki
se látszunk, ez valamilyen jóleső fáradtság érzésével tölt
el. Csak lenni és elmélkedni vagy csak nem gondolni semmire. Egy
idő után kikapcsol az agy, lebegek az álom és valóság között, és nem számít semmi.
Tücskök
ciripelése mellett belegázolok az öntudatlanság rózsaszín
buborékos medrébe, és csak sodor magával. Nincs kapaszkodó.
Elnyel és pirkadatig el sem enged.
Korainak
számítunk reggel, azonnal felfogom, hogy nem otthon ébredek, a
sátor bal szélén fekszek összegömbölyödve. Nyújtózkodás
közben beleakadok a felerősített lámpába, nem kell felkelni, nem
muszáj. A győzködés azonban nem segít, ebédre otthon kell lennem. A termoszból kikortyolom az utolsó csepp kávét,
felpakolok a motorra, még egyszer szemügyre veszem a napfelkeltét, ahogy árnyékot vet a körülöttünk magasodó
sziklaormokra, kiszögellésekre, eszembe vésem a színek erős
tónusait. A sugarak arany színeit, ahogy beleolvadnak a téglaszínű
poros sivatag talajába, és végigkúsznak a repedések között
egy-két zöldebb bokor alatt. Így később papírra tudom vetni.
***
Nincs
is annál euforikusabb érzés, ha a
kanyon és az út összemosódik mellettem.Porcikáimban
érzem a motor búgását és a sebesség változását is.
Kezem a fék és a gázkaron pihen. Eggyé olvadok vele, reflexeim
kiélesednek, minden apró dolog élesen rajzolódik ki, a bukósisak
mögül. Az élet apró örömei, mikor érzem a sebességet és, mintha az idő nem is létezne, mert elsüvítek előle. Nem
érhet utol. Fluffy a motor mellett fut, fülei csak úgy lobognak a
szélben. Nem a száguldozásról vagyok híres, de szeretem a
gyorsaságot. Tartja velem a tempót, egymás mellett haladunk.
Az ő
fajtája nagyon intelligens, energikus. A mozgás igénye
megdöbbentően nagy, képes rengeteget futkározni, ugrálni, és
előszeretettel ás, hogy aztán belefeküdjön a hűvös gödrökbe. A végén annyira belejön a futásba,
hogy nem sokkal, de lehagy, és vissza se néz. Lökött egy kutya.
De az enyém.
Úgy
látom ő is boldog, és szabad. Sorban hagyjuk magunk mögött a
sziklás dombokat, az út néhol kanyargóssá válik a lejtők
előtt. A táj itt a legtöbb szakaszon egyhangú, nem az az
unalmasan sivár, inkább olyan, mintha egy ősrégi titkot őriznének
a sziklafalak és suttognának az erre járóknak. Elfeledett kósza
történetek foszlányai gomolyognak az izzó aszfalt felett egy régi
csodáról mesélve.
Az
út, amit ilyenkor megteszünk körülbelül másfél-két óra.
Panaszkodásra azonban semmi okunk. Megéri a vadonban éjszakázni,
hullócsillagok után leselkedni, és felfedezni a táj szépségét.
Ketten a világ ellen. Elmosolyodom erre az ötletre, nem is lenne
rossz, kifejezetten tetszene. Nem parancsolna senki. Világot látnánk, beutaznánk a nem látott
földrészeket. Ha az utazás nem kerülne semmibe, már szerintem
itt sem lennék.
Bebarangolhatnánk
az ír kastélyokat,
zuhogó esőben várhatnánk egy buszra Londonban, esetleg
meglátogathatnánk Fluff rokonait fent, Alaszkában. Jó lehet
világutazónak lenni, kitűzni magam elé egy célt és megvalósítani, kihúzni a
bakancslistáról. Ezt a dolgot én még nem próbáltam, bár
egyszer élünk, de talán a legelső képzeletbeli pontot ki is
húzhatnám. Idén láttam a legtöbb hullócsillagot, belegondolni is eszméletlen. A kívánságokban meg nem hiszek. Nagyjából a
fele nem válik be, ami a másik felét illeti, az ember úgy a
jelenségre koncentrál, hogy mire magához térne azt se tudja, hol
van, és akkor eszébe se jut, mi lenne az a nagy vágya, amit
becsukott szemmel magában elmormog.
Az
esetek nagy részében nincs értelme, bár talán, ha ez a mostani
beteljesülne, akkor teljesen más szemmel nézném a világot. Ez meg esélytelen.
Két
órával az indulásunk után, megérkezünk. Távolról látni lehet
a kopottas, barna táblát a kapu tetején. Howard's green Farm, ez
áll rajta. Ráférne már egy renoválás a házra is, és a
kerítésre is. A rozsdavörös festék darabokban pattog le a
fafalakról, a szél megrongálta a külső ablakzsalukat. Ütött,
kopott kis házikó, de annál inkább otthonos az itt-ott ablak
alatt vadonnövő szederrel, levendulával és a kerítés alatt
kikandikáló virágokkal maga a mese farm. Egy rozoga lépcső vezet
fel az erkélyre, ami egy fából megmunkált, faragott boltív alatt
fekszik. Mint a régi gótikus elhagyatott házak, amik előtt ott az
idős néni hintaszéke, akinek a szelleme visszajár ijesztgetni a
szomszéd gyerekeket. Halloween napján pedig kerüli mindenki a házat.
Ezért nem nézek soha horrorfilmeket, vagy
lehet, nem csak ezért.
Apámnak
így is túl sok a teendője, ellátja a ház körüli a feladatokat,
mellette késő éjjel ér haza a munkából, hacsak nem kell a
közeli termékleszállító városokba utaznia. Volt és van is
dolga bőven.
Behajtok
a köszöntő tábla alatt, a hátsó kert vége felé tolom a
motorom. Fluffy liheg, a hosszú út fáradalmaitól, kedvenc
táljába vizet öntök a kútból, és habozás nélkül benyakalja
az egészet. Általában jutalom falatokat szoktam eldugni neki a
kutyaházában, de ahogy látom esélytelen, hogy most bemenjen. Farok csóválással követ. A motoromat
letámasztom az istálló oldalához, kibújok a meleg bukósisakból,
és hátamra kapom a sátrazó felszerelést.
-
Jössz vagy maradsz? - fordulok a már a bálákon kinyúló husky
felé.
Fejét
felkapva vakkant kétszer, majd visszahajtja az elülső mancsira.
-
Gondoltam. Úgyis tudod, hogy hol tudsz bejönni. Talán leszek olyan
rendes és szerzek valami finomat a konyhából, ha nem látják -
vigyorodok el, és már ott sem vagyok.
Egyből
feltűnik egy piros bicikli a kerítés oldalának döntve. Biztosan
egy vendég, a közeli kertekből. Már nem is nagyon foglalkozok
vele, ha nem vagyok itthon, a legtöbb esetben, apámat nem egyedül
találom. Ahogy jobban hallgatózok, rá is jövök ki lehet az. A Jó
öreg Billy bácsi. Vagy ahogy apám mondaná, „Megjött a vidék
indiánja.” Rekedtes hangját nem lehet nem felismerni. Cserzett
arc, mosolygós kék szempár, sas orr és az elmaradhatatlan
kellékek, egy iránytű az övén, és a pipája. Ez a látvány
valahogy mindig felkavar, ha így látom nálunk. A gyerekkor emlékei
feltűnnek. Képek villannak be.
-
Szép napot Billy bácsi! - üdvözlöm a vendéget.
- Á,
a fiatalember. Épp azt meséltem édesapádnak, mikor még el sem
bírtad az íjat, már lovasíjásznak készültél. Ez a fiú egy
tehetség, az ősök is így gondolnák, Hank!
Ahogy
ezt mondta, biztos volt benne, hogy én is hallom, a dicséretei elég
sokszor zavarba ejtőek. Pipafű füstje gomolyog a konyhában, a
kandalló előtt a díványon sutyorognak a későbbiekben is, talán
megfeledkeztek rólam, hogy csak egy fal választ el tőlük, és
tudok mindenről. Egy kis ilyen, egy kis olyan, tálcára pakolom a
maradék kacsacombokat, burgonyát, lila káposztát és pár szelet
szalámit.
Különös,
ha nem akarok hallgatózni
mégis valahogy rááll a fülemarra a bizonyos frekvenciára, amin zajlik a bizalmas beszélgetés.
-
Esne beléjük a fene, ezek nem tudnak békében meglenni egymással.
Már így is túl messzire mentek. Azt hinné az ember, hogy akinek
mindene megvan az nem szítja a tűzet maga körül, ehhez képest
ugyanott tartunk, mint sok évvel ezelőtt, azaz semmit nem tanulnak
a hibáikból - apám dühösen gesztikulálva mászkál fel-s alá a
cserép kályha előtt.
Az
öreg eközben hümmög párat, kifújja a füstöt, de nem folytatja
azonnal a társalgást. Elmélázva felnéz, és kutatni kezd kabátja
zsebében. Ujjai remegnek, ahogy ráakad egy megsárgult
papírtekercsre, lerakja maguk elé az asztalra és így szól:
-
Drága barátom, nem tagadhatom le az igazságot, amit te is
kimondasz, de sokszor rosszul közelítjük meg a helyes irányt.
Ahogy a bölcs Wolf Robe bácsikám mondaná; „Az aki bűnt lát,
és a kezét sem emeli, hogy megakadályozza, ugyanolyan vétkes,
mint az elkövetők.” - ahogy így szól, még vénebbnek tűnik a
koránál, megviselt arcán és kezein a kor percei mély barázdákat
hagytak. Első megállapításból, fiatalos öltözködése alapján
elég jól tartja magát. Körbe lengi a bőr kabátjának illata és
a gyógynövényeké.
Úgy
tartottam ő lehet az én elveszett nagyapám, akit visszaküldtek
nekem az istenek. Betöltött egy nagyapai szerepet, még ha nem is
szánt szándékkal tette. Sok időt töltött velem és a család
legkedvesebb barátjaként örömmel hívtuk meg minden
összejövetelre. Billy-nek a családjából egyedül egy lánya él,
ő is Angliába költözött, a kapcsolatuk meg nem a legrózsásabb.
Így mondhatjuk, hogy csak mi vagyunk neki.
Lerakom
a lépcsőnél a kis asztalra a tálcát, odalépek a látogatóhoz,
felkapom a western kalapját, fejembe nyomom és biccentek hozzá.
Válaszul
felállva, jobb kezét nyújtja. Megrázom. Félszeg mosolyomra
megveregeti a hátamat, eltol magától, majd rám sandít. Acélkék
szeme fürkészve figyel, nevetésben tör ki.
-
Igazi úriember lettél, határozottan be kellene szerezned egy ilyen
kalapot, hatásosnak bizonyulna az útonállókkal szemben, csak úgy
iszkolnának hanyatt homlok.
A
mosolya megteszi a hatását, most már vele együtt nevetek,
átkarolva hahotázunk. Harsog a jóízű nevetésünktől az egész
ház.
- Na
de Billy, a végén még elbízza magát - apám összehúzott szemmel néz fel a díványról, fejcsóválással. Ezt ő
nem értheti meg. Tudja, hogy kizárjuk a közös gondolatainkkal,
szóváltásunkkal. Összeesküvésnek gondolja, amit direkt ő
ellene irányítunk. Amiben valószínűleg nem lehet igaza. Sokkal
régebb óta ismerik egymást, mint mi valaha is tehettük volna.
-
Mindannyiunknak szüksége van alázatra, Hank.
Ritka
alkalmak egyike, mikor nem tud megszólalni és visszavágni, vagy
csak nem tudja, mit mondhatna. Szeretik egymást megviccelni és
szócsatákat vívni.
- El
is köszönnék Billy bácsi, minden jót és mondja meg Molly-nak,
hogy üdvözlöm.
- Úgy
lesz fiam, várlak ám mielőbb és hozd magaddal a kutyádat is,
majd elfutkos körülöttünk, míg kimegyünk terepre a lovakkal.
-
Rendben, nem lesz kifogása neki sem a meghívás ellen.
-
Legyen így.
Kalapját
visszacsúsztatom az asztalra, ám eszébe jut még valami, arca
elködösül, végig simít vállig érő fekete haján, majd
hangosan gondolkodni kezd:
-
Hova is tehettem... az előbb még mintha nálam lett volna. Ó,
igen, már emlékszem, pontosan itt van - levegőbe meglobogtatja előttem a tekercset, amit az asztalon
felejtett.
-
Nézd el ennek az öregembernek az öregségét, de ez még itt a tiéd, kedves Ikina!- amint
kimondja ezt a nevet, megáll a kezemben a pergamen, mielőtt
kitekerhetném. Azon töröm a fejem, milyen régen is szólított
így.
Egy
biztos. Túl régen.
Felnéz
rám, amolyan megfejthetetlen arccal, megköszörüli a torkát és
belevág valami különösbe:
-
Ikina, hegyek bátor szívű farkasa, egyszer eljön az az idő,
mikor válaszút előtt állsz, jusson eszedbe ez a bolond öregember, és az ő meséi. Bízom
benne, minél később kényszerülsz erre, de ha mégis így lenne,
csak akkor nyisd ki, amit adtam. A zűrzavar körülötted jó ok
lehet rá. Ha semmit sem értesz, ülj le egy csendes sarokba, hunyd
be a szemed, és keresd meg magadban a csillagokat.
Megköszönve,
zsebre rakom és a jelentésén vitatkozva magamban, felkapom a
tálcát.
Hegyek
bátor szívű farkasa.
Ikina.
-
Igazán büszke lehetsz rá, Hank. Nagyon régen láttam, hogy
valakinek ilyen harcos lenne a lelke.
-
De az nem minden. Bátorság nélkül mit sem ér.
-
Bátorság? Megnézném neked ennyi idősen mit jelentett ez a szó.
Amint felbukkannak a csillagok a fiú készen fog állni, és amint
ez bekövetkezik, a farkasok is elhallgatnak a szikla ormokon. Aztán
az éjszaka mindent eldönt.
***
Billy
bácsi szavával élve, mindenki jön valahonnan, ám az út ahová
tartunk azt csak mi tudhatjuk és tehetjük meg. Nem adhatjuk át a
terhünket egy társunknak, nem könnyebbülhetünk meg, bírni és
tűrni kell. Küzdeni.
A
föld vörös volt és száraz, legalábbis azok az ösvények ahol
évekkel ezelőtt az indiánok törzsükkel keresztül vágtattak a
vadnyugaton. Táboraik kiürültek, lovaik elpusztultak, társaikat
legyilkolták, földjüket elvették, páran maradtak közülük,
valahogy mégis a legendáik ott lappangtak Amerika vidékein.
Családok múltjává váltak. Az indián legendák gyűrűjében
nőhettem fel. Életre keltette a jó öreg Wolf Robe unokaöccse.
A western filmbeli hősök valóban éltek a vadnyugaton,
útonállók fosztogatták a városba tartó postakocsikat. Az USA égett az aranyláztól,
sok rézbőrűt megöltek vagy rezervátumokba hurcoltak. De teljesen
nem lehetett elpusztítani őket.
Billy
sokat mesélt nagybátyjáról, ahogy felszabadította népét az
elnyomás alól, majd később Oklahomába telepedett le társaival.
Mindenki úgy hitte, hogy a nagy szellemek megmentették mindnyájukat
és békében élhetnek tovább a föld anyával.
Egy
nap azonban Wolf lányát Rebecca-t, ismertebb nevén Pocahontas-t,
aki egy zuhatagnál csatangolt, elrabolták, a fehérek és táborukba
hurcolták. Őt nevezték a jussuknak, amiért a törzsfőnök nem volt hajlandó tárgyalni velük. Addig nem akarták elereszteni a lányt, aki az alku részét képezte, még meg nem
kapták az indiánok összes aranyát. Indiánok kincse nem több,
mint a föld és föld anya, aki az életet adja. Az emberek ezt nem
tudták, meg se érthették.
A
lányra az ifjú John Smith talált rá egy sátorban. Megkötözve. A
fiú a messzi Angliából érkezett telepesekkel és felfedezőkkel
Amerikába. Rögtön egymásba szerettek. A nemes lelkű Smith megszöktette az
indiánlányt. Vissza akarta vinni saját törzséhez. Egy szakadék
állta útjukat, a fiú lepattant a lóról, az el rablók és Pocahontas közé vetette magát. A fehérbőrűek lelőtték Smith-t A lány a szerelemért nagy árat fizetett. Elvesztette kedvesét. Egy
régi, megkopott fedelű, megrepedt üvegű iránytű maradt meg tőle..
Nem lelt békére. A lány bánatában a folyóba vetette magát.
A
legendák mindenki fantáziájára vannak bízva, hogy vajon mennyi
igazság lakozik bennük. Gyakran alapulhat a valóságon.
Az
indiánok mondája úgy tartja, miután Smith szörnyű, tragikus
halálával feláldozta magát, visszatért a szellemvilágba. Azt is
beszélik, annyira szerelmes volt, hogy a szellemek megajándékozták
az élet lehetőségével. Ám nem térhetett vissza emberként a
földre. Állat alakot ölthetett, ha ő is úgy kívánta.
Egy
fenséges fekete medve képe tűnik fel az éjjeli ködös amerikai
hegységekben. Az láthatja, aki jól figyel. Sokan
beszélnek a fekete mackóról, milyen magányos, várja vissza a
párját. Még nem érkezhetett meg, ha egy szellem útbaigazítja az
elveszett lelket, nem sokáig marad magányos a barlanglakó.
Billy
szerint a Nagy szellemek megmutatják a igazi énünket. „Nincs
halál, csak világok változása.” Egy totemállattal lehet
kapcsolatot teremteni a szellemvilággal, eggyé válni az állattal,
összefüggéseket találni az állati-és az emberi lét között.
Ha egy természeti élőlényhez erős fizikai kötődést érzel,
akkor lehet, hogy megtaláltad a totemed. A választott totem jelenik
meg az emberben, irányítja őt.
Billy
indán őseinek totemje a medve volt. Ő is ezt vallja magáénak.
A
medve szimbolizálja az erőt, gyógyítást, önállóságot,
újjászületést. Mindig arra tanított, hogy
figyeljek a belső énemre, halljam meg mit súg, így talán lehet
saját totemem.
Évekkel
ezelőtt hajthatatlan volt, mivel biztosan állította, én is az
indiánok leszármazottja vagyok. Azóta rám ragadt az Ikina név.
Várom, mikor bukkan fel valami kitalált családfával, és azt
kiabálja, ,,én megmondtam, mindig is tudtam, hogy közülünk való vagy”
A
tükör visszaveri az ablakon beszűrődő nap sugarait. Állok előtte és méregetem
a tükörképemet. Összekócolom fekete hajam, mostanában jobban
szeretem így hordani. Magas alkat, barna szemek. Inkább elfordulok.
Anyámtól örököltem szemem színét, mindenhol velem van.
Fullasztó az érzés.
A
füzet, papír és vásznak között megtalálom a pasztellkrétákat,
mire majdnem feltúrom az asztalomon halomban álló kupacot.
Magam
elé képzelem a napfelkelte színeit, megragadom őket és
felskiccelem a lapra. Mélyvörös árnyékok, kopottas táj,
aranysárga fény, a távolban madárszárnyak hullámzása.
Feltűzöm
a falra a többi közé. Egy négyzetcentiméternyi fal felület sem
látszik ki a sok papír, fotó és kép alól. A legtöbb tájkép,
de akad kísérteties festmény is bőven.
Egy
nő, amint sikoly ül az arcára, a zongora előtt ülve. Körülötte
eltört csillár darabjai hevernek. Üstökössel érkező idegen
arcok. Egy véres kéz, amint egy párás ablakra tapadva elmos egy
üzenetet. Tükörteremben egy kislány, áll babával a kezében.
Mindegyiket
én csináltam, bár sokról, nem tudnám meghatározni, milyen
előzményből indulhattam ki. Azt tudom, ha egy képnek nekiállok,
megszűnik a világ.