3.

- Fluff, légy szíves hozd vissza!- próbálom kidörgölni a szememből az álmot és a csillagok fényét. Amíg legjobb cimborám szájába kapja a pokrócot, amin heteken át a lehető legjobbat alhattam. Nyílegyenesen a sátor felé veszi az irányt.

- Ha nem viselkedsz jól, kénytelen leszek itt hagyni téged.

A megdorgálás köztudottan nem használ a huskyknál, túl makacs a fajtájuk, így amint odaér a sátor bejáratához, hátracsapja füleit, majd vakkantás kíséretében eltűnik a ponyva alatt.Így jár az, aki jóra akar nevelni egy kutyát. És ez a hála, egy önelégült vonyítás.Fáradtság híján nem tudok visszaaludni, rettentő éber vagyok és még csak hajnali három óra. Oldalra pillantok, arra számítok, hogy biztosan már mélyen hortyog, de ehelyett, orráig van húzva a pokróc, és a hátamat bökdösi.

Végig simítok rezes barna puha bundáján, faforgács és valami édeskés illatot áraszt, közelebb csúszik, én pedig megfordulok. Kék íriszébe barna pöttyök keverednek, ilyen a bal szeme, a jobb pedig barnás árnyalatokban játszik. Zseblámpa fényénél vállamra hajtja fejét, és úgy csinál, mint aki alszik. Ez megtévesztés részéről, ilyenkor mindig leselkedik a szeme sarkából. Micsoda sunyi.

Tényleg hűségesek a kutyák, nem úgy mint a macskák, de ez még sok emberről sem mondható el. Mióta az eszemet tudom, mindig itt van nekem. Elválaszthatatlanok vagyunk. Pontosan nem tudom, hogy keveredtünk egymás mellé, ki talált meg kit, vagy melyikünk volt éppen jó helyen.

Nem is számított más, csak, hogy az enyém legyen, kölyökkorában találtam egy elhagyatott kemping területén, szellem járta lakókocsi városban. Hogy mit kerestem arra felé, érdekes kérdés, szívesen csatangoltam a környéken már régebben is. Muszáj volt hazavinnem, bebugyoláltam pulóverembe az új szőrgombócot és haza indultam.

Megismerkedésünk első pillanatában érdeklődve felnézett rám és oldalra billentette a fejét. Ő is érezte, hogy elkezdődik valami nagy dolog a pulóveres emberrel, aki a kezében viszi.

Akárki akármit mondott, hajthatatlan voltam azzal kapcsolatban, hogy neki nálunk a helye. Nem mintha nem lenne nagy udvarunk, nem hitték, hogy ekkora felelősségtudatom lenne, amivel egy kutya tartása járt. Jót mosolyogtam és csak eleresztettem a fülem mellett a rosszindulatú megnyilvánulásokat.

A sátorban egész kellemes feküdni. A hálózsákból és a takarók alól ki se látszunk, ez valamilyen jóleső fáradtság érzésével tölt el. Csak lenni és elmélkedni vagy csak nem gondolni semmire. Egy idő után kikapcsol az agy, lebegek az álom és valóság között, és nem számít semmi.

Tücskök ciripelése mellett belegázolok az öntudatlanság rózsaszín buborékos medrébe, és csak sodor magával. Nincs kapaszkodó. Elnyel és pirkadatig el sem enged.

Korainak számítunk reggel, azonnal felfogom, hogy nem otthon ébredek, a sátor bal szélén fekszek összegömbölyödve. Nyújtózkodás közben beleakadok a felerősített lámpába, nem kell felkelni, nem muszáj. A győzködés azonban nem segít, ebédre otthon kell lennem. A termoszból kikortyolom az utolsó csepp kávét, felpakolok a motorra, még egyszer szemügyre veszem a napfelkeltét, ahogy árnyékot vet a körülöttünk magasodó sziklaormokra, kiszögellésekre, eszembe vésem a színek erős tónusait. A sugarak arany színeit, ahogy beleolvadnak a téglaszínű poros sivatag talajába, és végigkúsznak a repedések között egy-két zöldebb bokor alatt. Így később papírra tudom vetni.

***

Nincs is annál euforikusabb érzés, ha a kanyon és az út összemosódik mellettem.Porcikáimban érzem a motor búgását és a sebesség változását is. Kezem a fék és a gázkaron pihen. Eggyé olvadok vele, reflexeim kiélesednek, minden apró dolog élesen rajzolódik ki, a bukósisak mögül. Az élet apró örömei, mikor érzem a sebességet és, mintha az idő nem is létezne, mert elsüvítek előle. Nem érhet utol. Fluffy a motor mellett fut, fülei csak úgy lobognak a szélben. Nem a száguldozásról vagyok híres, de szeretem a gyorsaságot. Tartja velem a tempót, egymás mellett haladunk.

Az ő fajtája nagyon intelligens, energikus. A mozgás igénye megdöbbentően nagy, képes rengeteget futkározni, ugrálni, és előszeretettel ás, hogy aztán belefeküdjön a hűvös gödrökbe. A végén annyira belejön a futásba, hogy nem sokkal, de lehagy, és vissza se néz. Lökött egy kutya. De az enyém.

Úgy látom ő is boldog, és szabad. Sorban hagyjuk magunk mögött a sziklás dombokat, az út néhol kanyargóssá válik a lejtők előtt. A táj itt a legtöbb szakaszon egyhangú, nem az az unalmasan sivár, inkább olyan, mintha egy ősrégi titkot őriznének a sziklafalak és suttognának az erre járóknak. Elfeledett kósza történetek foszlányai gomolyognak az izzó aszfalt felett egy régi csodáról mesélve. 

Az út, amit ilyenkor megteszünk körülbelül másfél-két óra. Panaszkodásra azonban semmi okunk. Megéri a vadonban éjszakázni, hullócsillagok után leselkedni, és felfedezni a táj szépségét. Ketten a világ ellen. Elmosolyodom erre az ötletre, nem is lenne rossz, kifejezetten tetszene. Nem parancsolna senki. Világot látnánk, beutaznánk a nem látott földrészeket. Ha az utazás nem kerülne semmibe, már szerintem itt sem lennék.

Bebarangolhatnánk az ír kastélyokat, zuhogó esőben várhatnánk egy buszra Londonban, esetleg meglátogathatnánk Fluff rokonait fent, Alaszkában. Jó lehet világutazónak lenni, kitűzni magam elé egy célt és megvalósítani, kihúzni a bakancslistáról. Ezt a dolgot én még nem próbáltam, bár egyszer élünk, de talán a legelső képzeletbeli pontot ki is húzhatnám. Idén láttam a legtöbb hullócsillagot, belegondolni is eszméletlen. A kívánságokban meg nem hiszek. Nagyjából a fele nem válik be, ami a másik felét illeti, az ember úgy a jelenségre koncentrál, hogy mire magához térne azt se tudja, hol van, és akkor eszébe se jut, mi lenne az a nagy vágya, amit becsukott szemmel magában elmormog.

Az esetek nagy részében nincs értelme, bár talán, ha ez a mostani beteljesülne, akkor teljesen más szemmel nézném a világot. Ez meg esélytelen.

Két órával az indulásunk után, megérkezünk. Távolról látni lehet a kopottas, barna táblát a kapu tetején. Howard's green Farm, ez áll rajta. Ráférne már egy renoválás a házra is, és a kerítésre is. A rozsdavörös festék darabokban pattog le a fafalakról, a szél megrongálta a külső ablakzsalukat. Ütött, kopott kis házikó, de annál inkább otthonos az itt-ott ablak alatt vadonnövő szederrel, levendulával és a kerítés alatt kikandikáló virágokkal maga a mese farm. Egy rozoga lépcső vezet fel az erkélyre, ami egy fából megmunkált, faragott boltív alatt fekszik. Mint a régi gótikus elhagyatott házak, amik előtt ott az idős néni hintaszéke, akinek a szelleme visszajár ijesztgetni a szomszéd gyerekeket. Halloween napján pedig kerüli mindenki a házat. Ezért nem nézek soha horrorfilmeket, vagy lehet, nem csak ezért.

Apámnak így is túl sok a teendője, ellátja a ház körüli a feladatokat, mellette késő éjjel ér haza a munkából, hacsak nem kell a közeli termékleszállító városokba utaznia. Volt és van is dolga bőven.

Behajtok a köszöntő tábla alatt, a hátsó kert vége felé tolom a motorom. Fluffy liheg, a hosszú út fáradalmaitól, kedvenc táljába vizet öntök a kútból, és habozás nélkül benyakalja az egészet. Általában jutalom falatokat szoktam eldugni neki a kutyaházában, de ahogy látom esélytelen, hogy most bemenjen. Farok csóválással követ. A motoromat letámasztom az istálló oldalához, kibújok a meleg bukósisakból, és hátamra kapom a sátrazó felszerelést.

- Jössz vagy maradsz? - fordulok a már a bálákon kinyúló husky felé.

Fejét felkapva vakkant kétszer, majd visszahajtja az elülső mancsira.

- Gondoltam. Úgyis tudod, hogy hol tudsz bejönni. Talán leszek olyan rendes és szerzek valami finomat a konyhából, ha nem látják - vigyorodok el, és már ott sem vagyok.

Egyből feltűnik egy piros bicikli a kerítés oldalának döntve. Biztosan egy vendég, a közeli kertekből. Már nem is nagyon foglalkozok vele, ha nem vagyok itthon, a legtöbb esetben, apámat nem egyedül találom. Ahogy jobban hallgatózok, rá is jövök ki lehet az. A Jó öreg Billy bácsi. Vagy ahogy apám mondaná, „Megjött a vidék indiánja.” Rekedtes hangját nem lehet nem felismerni. Cserzett arc, mosolygós kék szempár, sas orr és az elmaradhatatlan kellékek, egy iránytű az övén, és a pipája. Ez a látvány valahogy mindig felkavar, ha így látom nálunk. A gyerekkor emlékei feltűnnek. Képek villannak be.

- Szép napot Billy bácsi! - üdvözlöm a vendéget.

- Á, a fiatalember. Épp azt meséltem édesapádnak, mikor még el sem bírtad az íjat, már lovasíjásznak készültél. Ez a fiú egy tehetség, az ősök is így gondolnák, Hank!

Ahogy ezt mondta, biztos volt benne, hogy én is hallom, a dicséretei elég sokszor zavarba ejtőek. Pipafű füstje gomolyog a konyhában, a kandalló előtt a díványon sutyorognak a későbbiekben is, talán megfeledkeztek rólam, hogy csak egy fal választ el tőlük, és tudok mindenről. Egy kis ilyen, egy kis olyan, tálcára pakolom a maradék kacsacombokat, burgonyát, lila káposztát és pár szelet szalámit.

Különös, ha nem akarok hallgatózni mégis valahogy rááll a fülemarra a bizonyos frekvenciára, amin zajlik a bizalmas beszélgetés.

- Esne beléjük a fene, ezek nem tudnak békében meglenni egymással. Már így is túl messzire mentek. Azt hinné az ember, hogy akinek mindene megvan az nem szítja a tűzet maga körül, ehhez képest ugyanott tartunk, mint sok évvel ezelőtt, azaz semmit nem tanulnak a hibáikból - apám dühösen gesztikulálva mászkál fel-s alá a cserép kályha előtt.

Az öreg eközben hümmög párat, kifújja a füstöt, de nem folytatja azonnal a társalgást. Elmélázva felnéz, és kutatni kezd kabátja zsebében. Ujjai remegnek, ahogy ráakad egy megsárgult papírtekercsre, lerakja maguk elé az asztalra és így szól:

- Drága barátom, nem tagadhatom le az igazságot, amit te is kimondasz, de sokszor rosszul közelítjük meg a helyes irányt. Ahogy a bölcs Wolf Robe bácsikám mondaná; „Az aki bűnt lát, és a kezét sem emeli, hogy megakadályozza, ugyanolyan vétkes, mint az elkövetők.” - ahogy így szól, még vénebbnek tűnik a koránál, megviselt arcán és kezein a kor percei mély barázdákat hagytak. Első megállapításból, fiatalos öltözködése alapján elég jól tartja magát. Körbe lengi a bőr kabátjának illata és a gyógynövényeké.

Úgy tartottam ő lehet az én elveszett nagyapám, akit visszaküldtek nekem az istenek. Betöltött egy nagyapai szerepet, még ha nem is szánt szándékkal tette. Sok időt töltött velem és a család legkedvesebb barátjaként örömmel hívtuk meg minden összejövetelre. Billy-nek a családjából egyedül egy lánya él, ő is Angliába költözött, a kapcsolatuk meg nem a legrózsásabb. Így mondhatjuk, hogy csak mi vagyunk neki.

Lerakom a lépcsőnél a kis asztalra a tálcát, odalépek a látogatóhoz, felkapom a western kalapját, fejembe nyomom és biccentek hozzá.

Válaszul felállva, jobb kezét nyújtja. Megrázom. Félszeg mosolyomra megveregeti a hátamat, eltol magától, majd rám sandít. Acélkék szeme fürkészve figyel, nevetésben tör ki.

- Igazi úriember lettél, határozottan be kellene szerezned egy ilyen kalapot, hatásosnak bizonyulna az útonállókkal szemben, csak úgy iszkolnának hanyatt homlok.

A mosolya megteszi a hatását, most már vele együtt nevetek, átkarolva hahotázunk. Harsog a jóízű nevetésünktől az egész ház.

- Na de Billy, a végén még elbízza magát - apám összehúzott szemmel néz fel a díványról, fejcsóválással. Ezt ő nem értheti meg. Tudja, hogy kizárjuk a közös gondolatainkkal, szóváltásunkkal. Összeesküvésnek gondolja, amit direkt ő ellene irányítunk. Amiben valószínűleg nem lehet igaza. Sokkal régebb óta ismerik egymást, mint mi valaha is tehettük volna.

- Mindannyiunknak szüksége van alázatra, Hank.

Ritka alkalmak egyike, mikor nem tud megszólalni és visszavágni, vagy csak nem tudja, mit mondhatna. Szeretik egymást megviccelni és szócsatákat vívni.

- El is köszönnék Billy bácsi, minden jót és mondja meg Molly-nak, hogy üdvözlöm.

- Úgy lesz fiam, várlak ám mielőbb és hozd magaddal a kutyádat is, majd elfutkos körülöttünk, míg kimegyünk terepre a lovakkal.

- Rendben, nem lesz kifogása neki sem a meghívás ellen.

- Legyen így.

Kalapját visszacsúsztatom az asztalra, ám eszébe jut még valami, arca elködösül, végig simít vállig érő fekete haján, majd hangosan gondolkodni kezd:

- Hova is tehettem... az előbb még mintha nálam lett volna. Ó, igen, már emlékszem, pontosan itt van - levegőbe meglobogtatja előttem a tekercset, amit az asztalon felejtett.

- Nézd el ennek az öregembernek az öregségét, de ez még itt a tiéd, kedves Ikina!- amint kimondja ezt a nevet, megáll a kezemben a pergamen, mielőtt kitekerhetném. Azon töröm a fejem, milyen régen is szólított így.

Egy biztos. Túl régen.

Felnéz rám, amolyan megfejthetetlen arccal, megköszörüli a torkát és belevág valami különösbe:

- Ikina, hegyek bátor szívű farkasa, egyszer eljön az az idő, mikor válaszút előtt állsz, jusson eszedbe ez a bolond öregember, és az ő meséi. Bízom benne, minél később kényszerülsz erre, de ha mégis így lenne, csak akkor nyisd ki, amit adtam. A zűrzavar körülötted jó ok lehet rá. Ha semmit sem értesz, ülj le egy csendes sarokba, hunyd be a szemed, és keresd meg magadban a csillagokat. 

Megköszönve, zsebre rakom és a jelentésén vitatkozva magamban, felkapom a tálcát.

Hegyek bátor szívű farkasa.

Ikina.

- Igazán büszke lehetsz rá, Hank. Nagyon régen láttam, hogy valakinek ilyen harcos lenne a lelke.

- De az nem minden. Bátorság nélkül mit sem ér.

- Bátorság? Megnézném neked ennyi idősen mit jelentett ez a szó. Amint felbukkannak a csillagok a fiú készen fog állni, és amint ez bekövetkezik, a farkasok is elhallgatnak a szikla ormokon. Aztán az éjszaka mindent eldönt.

***

Billy bácsi szavával élve, mindenki jön valahonnan, ám az út ahová tartunk azt csak mi tudhatjuk és tehetjük meg. Nem adhatjuk át a terhünket egy társunknak, nem könnyebbülhetünk meg, bírni és tűrni kell. Küzdeni.

A föld vörös volt és száraz, legalábbis azok az ösvények ahol évekkel ezelőtt az indiánok törzsükkel keresztül vágtattak a vadnyugaton. Táboraik kiürültek, lovaik elpusztultak, társaikat legyilkolták, földjüket elvették, páran maradtak közülük, valahogy mégis a legendáik ott lappangtak Amerika vidékein. Családok múltjává váltak. Az indián legendák gyűrűjében nőhettem fel. Életre keltette a jó öreg Wolf Robe unokaöccse.

A western filmbeli hősök valóban éltek a vadnyugaton, útonállók fosztogatták a városba tartó postakocsikat.  Az USA égett az aranyláztól, sok rézbőrűt megöltek vagy rezervátumokba hurcoltak. De teljesen nem lehetett elpusztítani őket.

Billy sokat mesélt nagybátyjáról, ahogy felszabadította népét az elnyomás alól, majd később Oklahomába telepedett le társaival. Mindenki úgy hitte, hogy a nagy szellemek megmentették mindnyájukat és békében élhetnek tovább a  föld anyával.

Egy nap azonban Wolf lányát Rebecca-t, ismertebb nevén Pocahontas-t, aki egy zuhatagnál csatangolt, elrabolták, a fehérek és táborukba hurcolták. Őt nevezték a jussuknak, amiért a törzsfőnök nem volt hajlandó tárgyalni velük. Addig nem akarták elereszteni a lányt, aki az alku részét képezte, még meg nem kapták az indiánok összes aranyát. Indiánok kincse nem több, mint a föld és föld anya, aki az életet adja. Az emberek ezt nem tudták, meg se érthették.

A lányra az ifjú John Smith talált rá egy sátorban. Megkötözve. A fiú a messzi Angliából érkezett telepesekkel és felfedezőkkel Amerikába. Rögtön egymásba szerettek. A nemes lelkű Smith megszöktette az indiánlányt. Vissza akarta vinni saját törzséhez. Egy szakadék állta útjukat, a fiú lepattant a lóról, az el rablók és Pocahontas közé vetette magát. A fehérbőrűek lelőtték Smith-t  A lány a szerelemért nagy árat fizetett. Elvesztette kedvesét. Egy régi, megkopott fedelű, megrepedt  üvegű iránytű maradt meg tőle.. Nem lelt békére. A lány bánatában a folyóba vetette magát.

A legendák mindenki fantáziájára vannak bízva, hogy vajon mennyi igazság lakozik bennük. Gyakran alapulhat a valóságon.

Az indiánok mondája úgy tartja, miután Smith szörnyű, tragikus halálával feláldozta magát, visszatért a szellemvilágba. Azt is beszélik, annyira szerelmes volt, hogy a szellemek megajándékozták az élet lehetőségével. Ám nem térhetett vissza emberként a földre. Állat alakot ölthetett, ha ő is úgy kívánta.

Egy fenséges fekete medve képe tűnik fel az éjjeli ködös amerikai hegységekben. Az láthatja, aki jól figyel. Sokan beszélnek a fekete mackóról, milyen magányos, várja vissza a párját. Még nem érkezhetett meg, ha egy szellem útbaigazítja az elveszett lelket, nem sokáig marad magányos a barlanglakó.

Billy szerint a Nagy szellemek megmutatják a igazi énünket. „Nincs halál, csak világok változása.” Egy totemállattal lehet kapcsolatot teremteni a szellemvilággal, eggyé válni az állattal, összefüggéseket találni az állati-és az emberi lét között. Ha egy természeti élőlényhez erős fizikai kötődést érzel, akkor lehet, hogy megtaláltad a totemed. A választott totem jelenik meg az emberben, irányítja őt.

Billy indán őseinek totemje a medve volt. Ő is ezt vallja magáénak.

A medve szimbolizálja az erőt, gyógyítást, önállóságot, újjászületést. Mindig arra tanított, hogy figyeljek a belső énemre, halljam meg mit súg, így talán lehet saját totemem.

Évekkel ezelőtt hajthatatlan volt, mivel biztosan állította, én is az indiánok leszármazottja vagyok. Azóta rám ragadt az Ikina név. Várom, mikor bukkan fel valami kitalált családfával, és azt kiabálja, ,,én megmondtam, mindig is tudtam, hogy közülünk való vagy”

A tükör visszaveri az ablakon beszűrődő nap sugarait. Állok előtte és méregetem a tükörképemet. Összekócolom fekete hajam, mostanában jobban szeretem így hordani. Magas alkat, barna szemek. Inkább elfordulok. Anyámtól örököltem szemem színét, mindenhol velem van. Fullasztó az érzés.

A füzet, papír és vásznak között megtalálom a pasztellkrétákat, mire majdnem feltúrom az asztalomon halomban álló kupacot.

Magam elé képzelem a napfelkelte színeit, megragadom őket és felskiccelem a lapra. Mélyvörös árnyékok, kopottas táj, aranysárga fény, a távolban madárszárnyak hullámzása.

Feltűzöm a falra a többi közé. Egy négyzetcentiméternyi fal felület sem látszik ki a sok papír, fotó és kép alól. A legtöbb tájkép, de akad kísérteties festmény is bőven.

Egy nő, amint sikoly ül az arcára, a zongora előtt ülve. Körülötte eltört csillár darabjai hevernek. Üstökössel érkező idegen arcok. Egy véres kéz, amint egy párás ablakra tapadva elmos egy üzenetet. Tükörteremben egy kislány, áll babával a kezében.

Mindegyiket én csináltam, bár sokról, nem tudnám meghatározni, milyen előzményből indulhattam ki. Azt tudom, ha egy képnek nekiállok, megszűnik a világ.

Fluffy kaparászásával ébreszt rá, mennyire rám sötétedett már.

Helena R. & Emma W.